Miért kötelező minden nőnek vékonynak lennie?

XXI. század, lassan 2020. Még mindig ott tartunk, hogy a Plus Size csak egy mozgalom, mely a duci nőknek próbál egyenlő jogokat kivívni.

De könyörgöm, miért ne lehetnénk különbözőek? Miért kéne egyen barbiként menetelnünk?

Én már írtam róla, hogy korábban nagyon vékony voltam, mondhatni bomba csaj.

Majd egy betegségre szedett gyógyszerektől több tíz kiló pluszom lett. Azóta különböző fondorlatos módszerekkel próbált rávenni a környezetem, hogy lefogyjak. De nem jártak és nem is fognak sikerrel járni.

Hogy miért? Mert egyrészt van összehasonlítási alapom, másrészt nincs szükségem újra egy olyan életérzésre, hogy a pasik a testemet akarják, hogy folyamatosan bámulnak, hogy úton útfélen kikezdenek velem! Hogy azért kapjak meg egy állást, mert dekoratív vagyok.

Igen!! Létezik ilyen! Hogy valaki szánt szándékkal nem akar lefogyni. Egyszerűen fut bennem egy olyan program, ami azt mondja: NE FOGYJ LE!

rawpixel-1147223-unsplash

Aki akar, az akarjon így. Aki nem akar, az tűnjön el!! Aki akar, de csak feltételekkel, pl. fogyás, az szintén tűnjön el jó messzire!!!

Vállalom, ha emiatt nem lesz férjem. Vállalom, ha emiatt nem lesz gyerekem. Tényleg ezen múlik??

Amikor van mit bepótolnod

Van az úgy, hogy az ember élete hirtelen más irányt vesz: gyermeket vállal, egyetemet fejez be, megterhelő munkája lesz, betegséggel küzd.

Vagy csak egyszerűen felnő és azt veszi észre, hogy közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, pedig szinte tegnap volt 20 éves.

Van az úgy, hogy szétszéled a baráti kör, mert mindenkit máshová sodor az élet.

De van az úgy is, hogy újra lesz időnk magunkra és ÉLNI szeretnénk, úgy igazán, megint. Teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk épp, egy hosszú kihagyás után nem is olyan egyszerű a visszazökkenés a pörgős, programokkal, élményekkel teli életbe.

Először is ott van a kivel menjünk probléma, ha már egy ideje otthonülős üzemmódban működtünk.

Elmondom én hogy látom: ha nekem kedvem szottyan moziba menni vagy színházba, netán utaznék és végigkérdezek mindenkit, de senki nem jön, akkor én igenis elmegyek egyedül.

Az az igazán nagy kaland, sőt, meg lehet így ismerni új embereket is teljesen a véletlennek köszönhetően.

Nemrég elmentem például egy hobbi ékszerkészítő tanfolyamra, de be akarok iratkozni rövid főzőkurzusra is. Így minden esélyünk megvan arra is, hogy azonos érdeklődési körűekre találjunk.

De ott van például Görögországi utam is,ahová szintén egyedül megyek – mondjuk ott találkozom egy gyerekkori barátnőmmel – de nincs semmi akadálya, hogy ha az embernek kedve szottyan, akár kísérő nélkül üljön repülőre. Csak egy térkép, a fényképezőgépem, én és indulás.

Furcsa és szokatlan élményeket szerezni egyedül, de egyrészt ez ad az embernek egyfajta nyitottságot, másrészt nem sokáig leszel magadban, mert hamarosan új barátokra találsz ezen az úton.

Az már megint más kérdés, ha nem csak barátokat, de párt is keresel, de szerintem még mindig jobb így találni, mint egy személytelen társkeresőn, amit én csak húspiacnak becézek.

Fogd magad, indulj útnak még most hétvégén. Kezdd el azt a hobbit, amivel már régóta szemezel! Vedd meg azt a gyönyörű ruhát, amit kinéztél! Aztán menj is el benne valahová! Ragyogj ismét és mutasd meg a világnak!

Én elindultam ezen az úton, bár még hosszú és rögös, de tarts velem! 😉

Utazás az ismeretlenbe

Utazás? Mi jut erről a szóról eszedbe?

Nekem első igazi külföldi élményem, amikoris 12 éves koromban fél hónapot töltöttem kint Angliában, nyelvtanuló diákként egy vendéglátó családnál. Minden nap kirándultunk suli után. Hatalmas élmény volt ez a megtapasztalás ilyen fiatalon. Azt hiszem akkor szerettem bele az utazásba.

25 éves koromig bejártam Európa több részét önerőből. Fapados géppel, panzióban megszállva és rengeteget gyalogolva, hogy minden szépségét magamba szívhassam az adott helynek.

Majd pár évig küszködtem – a betegséggel amiről meséltem- és egész egyszerűen nem volt prioritás részemről az utazás.

De elérkezett az a pont, hogy: ELÉG!

Ezért ma lefoglaltam egy Szaloniki utat, pár héttel ezelőtt pedig egy ausztriai vízeséshez tartó útra biztosítottam be a helyünket. Mert NEM pénzkérdés, ha az ember ügyes! Fapados géppel jó előre érdemes foglalni és hozzá szállást nézni.

Utazási irodával általában jóval drágább utazni.

De a környező országokba, mint például Ausztria, érdemes a szervezett, akár 1 napos, buszos utat igénybe venni.

Az utazás, a ‘világot látni életérzés’ mindig felvillanyozza az embert, új energiákkal tölti fel, és kizökkenti a komfortzónájából.

Épp ezért nagyon fontos…és ehhez még külföldre sem kell feltétlenül mennünk, mert belföldön is biztosan van bőven olyan látnivaló, ahol még nem jártunk.

Egy utazás valójában a lelkünknek is kimozdulás, egy nézőpontváltás, felüdülés.

És valójában tényleg nem pénzkérdés.

Ha igazán akarunk, akkor meg tudjuk oldani. A fapados repjegy abszolút kigazdálkodható. S ha túl megterhelő lenne anyagilag, akkor foglalhatunk szállást a következő havi fizetésből is. Én így csináltam mindig is és ezután is megoldom.

A tervem, hogy félévente egyszer repülőre ülök és 3-4 napig, akár egyedül töltődöm. Szívom magamba az új energiát. Mert megérdemlem, mint ahogy Te is megérdemled magadtól! 😉

“Nem ígérek semmit, de ahhoz tartom magam…”

“Kipróbállak és ha valami nem tetszik, eldoblak, mint egy koszos papírzsepit.”

“Dobj oda mindent értem, de én nem dobok el semmit, csak ha már teljesen biztos vagyok a dolgomban, akkor is úgy csinálom, hogy nekem legyen visszaút.”

“Kipróbállak párhuzamosan a jelenlegi kapcsolatommal.”

Hány és hány pasi játssza ezt velünk, ha hagyjuk!

Lehet azt mondani, ne menjünk bele. Jó, de mi van akkor, ha sodortak minket az események és fülig szerelmesek vagyunk egy ilyen fickóba. Ha ésszel nem akarjuk, a szívnek mégsem tudunk parancsolni.

Elárulom, ha mégse megyünk bele, örökre ott lesz egy ‘mi lett volna ha’.

Ha belemegyünk, lehet, hogy teljesen kikészülünk.

Egyik sem jó megoldás igazán, mindkettő óriási szenvedéssel jár.

Olyan mély lelki fájdalommal és örlődéssel, amibe bele lehet betegedni!

Egy biztos: sose hagyjuk, hogy játékszerek legyünk egy férfi életében!

Ha választani kell két rossz között, akkor még mindig jobb, ha bele se megyünk!

Függetlenségünk: hol van a határ?

Még valamikor nagyanyáink korában egészen másfajta világot éltünk. Mások voltak a női szerepek, lehetőségek és szokások. (Nem minősíteném, hogy ez jobb volt, vagy rosszabb, mindenki döntse el saját maga.) Ezt elmosta a több hullámban érkező feminista mozgalom.

Hogy mi is az a feminizmus?

“A feminizmus – számos irányzatának köszönhetően – rendkívül sokrétű, és az élet szinte minden területén érezteti a hatását. Egyes mozgalmak kifejezetten a nők gazdasági helyzetével foglalkoznak, mások a fizikai biztonságára helyezik a hangsúlyt, legyen szó akár a családon belüli, akár a munkahelyi erőszakról, vagy épp a prostitúcióról. Akadnak olyanok, akik az egészségügyre specializálódnak, vagy épp a törvények és a jog oldaláról közelítik meg a kérdést. A különböző irányzatokat a közös alapaxióma tartja össze, miszerint: „A nőket, mint társadalmi csoportot, számtalan hátrányos megkülönböztetés és erőszak éri pusztán azért, mert nők.” A feminizmus célja tehát az, hogy a nők számára is biztosítsa azokat az emberi jogokat, amelyek egy férfit megilletnek. A történelem feminista mozgalmainak három hullámát különböztetik meg. Mindegyik szakasz, ugyan azokat a kérdéseket taglalja, különböző szempontból.” Forrás: Wikipédia

Ez így mind nagyon szépen hangzik, de mint minden éremnek, ennek is 2 oldala van:

Jó-e a női szerepeinket feladni és szinte férfiként teljesíteni? Jó-e, ha csak magunkra számíthatunk és nem egy családban élünk, hanem egyedül? Megéri-e az árát az anyagi függetlenség és az, hogy ha ugyanazt csináljuk, mint egyes férfiak (gyakran váltogatjuk partnereinket)?

Talán azzal nincs is baj, ha valakinek van ilyen időszaka. Én a harmincas éveimben járok és az elmúlt 10 évben sokat fejlődtem “nőiség” szempontból. Eléggé feminista gondolkodásmódom volt, de mára eljutottam oda, hogy nem görcsösen, de szeretnék, szeretek NŐ lenni a kapcsolatban. Szeretem, ha van egy társam, akivel egységet alkotunk. Igenis szeretem, ha vannak hagyományos női szerepeim. Mert egyedül kevés vagyok a nőiségem megéléséhez. Ideiglenesen persze lehet egyedül lenni, de hosszú távon nekem szükségem van a szerelemre és nem csak arra, hanem arra, hogy valaki mellettem, igazán FÉRFI lehessen és én igazán NŐ. Hogy néha Ő is engedjen és besegítsen a háztartásba. Hogy engedje, hogy én vezessem a kocsit. De: néha én is engedjek és szívből főzzek neki valami finomat, hogy egyszer-kétszer ágyba vigyem neki a reggeli kávét egy rohanós hétköznapon is. És nem megfelelési kényszerből, hanem azért, mert ezt akarom, mert jó érzéssel tölt el és mert az igazi férfi nem él vissza ezzel a szereppel, hanem hálás. Hálás, büszke és Ő is igazi férfinak érzi így magát. És boldog és akarja, hogy tovább tartson ez a történet. Kettőnk, a Nő és a Férfi története.

 

Amikor túl sokat vársz magadtól

Nemrég volt az oldalon egy idézetes bejegyzésem (amit én írtam), ez így hangzott: “Van, hogy már kiöregszel a bravúrból…hogy ami egyszer ment, arra a szuper teljesítményre még egyszer nem vagy képes. Ezért mondják sokszor, hogy a csúcson kell abbahagyni.”

Igen, napok óta ez motoszkál a fejemben, hogy mégis mi az, amit magamtól elvárok és ehhez képest, mi az amit elvárhatok. Amit tudni kell rólam: 26 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy krónikus idegrendszeri betegséget, ami ugyan nem halálos, de a sokféle gyógyszernek, amit szednem kell rá, rengeteg mellékhatása van sajnos.

Ez az egész keresztbe törte a felnőtté válásom küszöbének sikereit. Buktam a közgazdasági diplomát, nagyon sokat híztam a gyógyszerektől, meglassultam, feledékenyebb, otthonülőbb lettem, sajnos nagyon erős dohányos lettem és még sorolhatnám. Veszítettem barátokat is, bár azt mondják, ilyenkor kopnak ki azok, akik nem is számítanak igazán az ember életében.

Nem panaszkodásképpen írom, hanem azért, hogy érthető legyek. Én a mai napig azt vártam el magamtól, hogy olyan legyek, mint a betegségem előtt. De ezt be kell látnom, hogy egyszerűen nem megy. Nem csak külsőleg, de teljesítményben sem.

És talán nem is kellene ezt várnom magamtól…hogyan is várhatnám el?

Egy látását vesztettől sem várjuk el, hogy újra lásson, mint ahogy egy kerekesszékestől sem, hogy újra fusson. Egyszerűen annyit várhatunk tőlük és várhatnak saját maguktól is, hogy tanuljanak meg együtt élni az egészségkárosodásukkal és amellett próbáljanak minél teljesebb életet élni.  Ugyanez vonatkozik rám is: kicsit fogyok, kicsit alakulok, kicsit többet tornáztatom az agyam, kicsit többet mozdulok ki fokozatosan és elfogadom magam, ez a legtöbb, amit megtehetek, és ez így van rendjén.

Egy hete áttértem például a vegán táplálkozásra (korábban vegetáriánus már voltam) és nem célom bevinni a témát a blogra vagy bárkit győzködni, de nekem nagyságrendekkel jobb azóta a közérzetem, lelkiismeretem és elkezdtem fogyni is. Nekem mély meggyőződésem van most már a vegán életmóddal kapcsolatban, és így tudom, hogy képes leszek kitartani.

Ugyanígy az edzést is elkezdtem sok év után, nevetségesnek hangozhat, de parkban, futókörön 15 perc intenzív gyaloglást bírtam első alkalommal. De!Valahol el kell kezdeni. Mégpedig a jelenben. Ha a mostban ennyit bírok, akkor innen kell elindulni és lehet, igenis lehet tovább fejlődni.

Láttam a múltkor egy videót egy Parkinson kóros sportolóról, aki nagyon komolyan űzte a mozgást, sőt kifejlesztett magának különféle technikákat, amelyekkel a két agyféltekéjét jobban össze tudja hangolni.

Én szerencsére nem Parkinson kóros vagyok, de némelyik gyógyszerem okoz ún. másodlagos parkinzonizmust, tehát arra a betegségre jellemző tüneteket.

Példának okáért a múltkor felköszöntöttem egy szép kis bejegyzésben Facebookon a gyerekkori legjobb barátnőmet, 30 éves ismeretségünk alatt, még soha nem mulasztottam el. Majd később telefonon is felhívtam, úgy az igazi. Finoman jelezte, hogy nagyon örül neki, de egészen pontosan 1 hónapot tévedtem a köszöntéssel (ugyanis február helyett januárban tettem). Hát, mit mondjak, kétségbe estem! Ledöbbentem saját magamon, hogy ilyesmit eltévesztek! Na, hasonlókat jelent a ‘másodlagos parkinsonizmus’.

De nincs nagy gond, reményt még soha nem vesztettem, bár halogatni azt szerettem eddig. Viszont: már nem várom magamtól, hogy olyan legyek, mint huszonhat évesen. Hiszen senki nem lehet az, mint 10 évvel ezelőtt. Még ha teljesen egészséges, akkor sem!

Szerintem fontos, hogy reálisan lőjük be a céljainkat, lehet nagyot álmodni, de abban nem hiszek, hogy a határ a csillagos ég. Mindenkinek a saját képességeihez mérten, megfelelő önismerettel kell felállítania magának a céljait és akkor nem lesz csalódás önmagunkban. 😉

A ‘nemszeretemazéletemet’ periódus

Olyan csodálatosak az idézetek, a bölcs gondolatok, a szónoklatok, mégis van, amikor ezekkel szeretnénk ugyan azonosulni, de nem tudunk.

Az én blogom nem mindig csak a jóról szól, a csupa nagybetűs BOLDOGSÁGRÓL…és nem is fogom SOHA megmondani a boldog élet féltve őrzött titkát. Ez a blog őszinte, és szót ejtek igenis negatív dolgokról is, boldogtalanságról, pesszimizmusról.

Mindannyiunk életében van ez is – az is. Kinek ebből több, kinek a másikból. Szeretem néha magamat és másokat is motiválni, de van, hogy el kell ezt engednem egy kis időre és igenis félrevonulni és nyalogatni a sebeimet. Általában ez nem tart tovább néhány napnál. De: én is szoktam haragudni a világra, én is érzek néha gyűlöletet (ami aztán megszelídül), én is szoktam zokogni, én is szoktam félni, aggódni, szorongani és még sorolhatnám.

Én sosem leszek egy olyan megmondó ember, aki tudja a tutit, mindig boldog és ezért azt hirdeti, hogy mindenki kövesse. Mert ilyen ember valójában nem létezik. Ezért szoktam azt tanácsolni mindenkinek, hogy vigyázzanak az újkori “prófétákkal”, pozitív motivátorokkal, mert igen nagy a gyanú, hogy ők attól olyan eszement boldogok, hogy a gyanútlan reményvesztett emberektől beszedik a belépődíjakat, tanfolyami díjakat. És mi történik?

A kisember elmegy egy ilyen előadásra, ott valóban picit jobban érzi magát, majd hazamegy és ugyanúgy folytatódik tovább az élete, mint eddig. Szándékosan nem említek neveket és azt még hozzá kell tennem, hogy vannak viszont neves szakemberek, írók, akikre meg igenis érdemes hallgatni. Ők többek között arról ismerszenek meg, hogy nem olyan borzasztóan borsos a jegyáruk és nem posztolnak 2 hetente képet a Bahamákról…hiszen, ők nem a meggazdagodásért csinálják, amit csinálnak.

Na de visszakanyarodva az eredeti témánkhoz, a pesszimizmus, mint múló állapot, mint hangulat, ami jön, aztán tovalibben, mindannyiunknál felüti időnként a fejét. Sokan csak nem beszélnek róla. Ami nem feltétlenül baj, hiszen nem kell folyton panaszkodni és másokra zúdítani negatív gondolatainkat. Mégis: jó, ha van akivel megbeszélhetjük.

Szélsőséges esetben, ha ez az állapot több, mint 2 hétig fennáll és nincs különösebb kiváltó oka (pl. gyász), akkor érdemes lehet szakemberhez fordulni.

De egy ‘normál’ rosszkedv esetében lehet az a kiváltó ok, hogy egész egyszerűen besokallunk. Túl sok manapság az inger, magasak a munkahelyi elvárások, a közlekedés is idegölő tud lenni és akkor még ott vannak a szövevényes emberi kapcsolataink, esetleg anyagi gondok, kialvatlanság és BUMM, besokallunk, kiborulunk egyszer csak.  Eltörik a mécses. És ilyenkor kell elvonulni kicsit, utat engedni a könnyeinknek, akár káromkodni, gondolkodni, zenét hallgatni, magunkban lenni. FELDOGOZNI…mindent, ami velünk történik. Aztán egy forró fürdő után, egy hatalmasat aludni. Lehet, hogy másnap, már mosolyogva ébredünk. Hisz ez a cél. 🙂

Amikor már minden mindegy

Általában nagyon is nem mindegy! Olyannyira nem, hogy görcsölünk: jaj, nem szeret, jaj túlsúlyos vagyok, jaj, biztos kirúgnak, jaj, jaj, jaj…

Ez a görcsös akarás állapota, amikor tulajdonképpen nem jutunk sehova, egyhelyben toporgunk és közben sajnáljuk magunkat.

Elárulom, hogy addig, amig erre vonatkozóan nem leszünk belátással és nem engedünk a gyeplőn, addig nem is fog változni semmi, jó irányba legalábbis biztosan nem.

Ugyanis ha szeretnénk valamit is elérni az életben ahhoz legfőképpen két dolog kell:

  • optimizmussal egybekötött cselekvés
  • sodródással egybekötött szerencse

Tehát van egy rész, ami rajtunk múlik, abba igenis bele kell tenni a munkát, de a másik része a dolognak olyan jellegű, hogy nem rajtunk múlik, hanem a -ki minek hívja- Jóistenen, sorson, szerencsén. Ehhez viszont hagynunk is kell picit néha sodortatni magunkat az áramlatokkal.

Lássunk egy példát: előállapot: nyüszögök azon hogy túlsúlyos vagyok és így senkinek sem kellek majd, amig erre megy el az energiám, nem is teszek semmit. Pl. csak nézem magam a tükörben és bőgök.

És itt jön be a lényeg: AMIKOR MÁR MINDEN MINDEGY lelkiállapot, amikor már annyit sajnáltam magam, hogy mindegy, hogy túlsúlyos vagyok, az is, ha lefogyok, az is, ha örökre egyedül maradok, igazából minden tökmindegy…DE: teszek egy próbát. Nem görcsösen, de lenyomom az első edzést 10 év után. Aztán rájövök, hogy az nem is volt olyan vészes, így két nap múlva a következőt. Ekkor rájövök, hogy jólesett, jobb tőle a kedvem és jobban is alszom. És így tovább, mígnem elkezdenek látszani rajtam az első eredmények.

Tehát: BELETETTEM A MUNKÁT, AMIT NEKEM KELLETT!

Majd egy barátnőm elhív egy wellness hétvégére, mert épp szakított a pasijával és különben is, már ki van fizetve. Arra gondolok, miért ne, hiszen már egészen elégedett vagyok az alakommal a sok edzést követően.

MAJD: BEJÖN A JÓISTEN RÉSZ: A vacsoránál pont egyszerre akarunk szedni a svédasztalról valakivel, így összeütközünk. Egymásra nézünk és olyan, mint a villámütés:

zavarban vagyunk, de elkezdünk beszélgetni. A csajszis wellness végén éppen kicsekkolunk a barátnőmmel, majd odaszalad a svédasztalos pasi és elkéri a telefonszámomat, mert látni szeretne még!

De erre sem görcsölök rá, hiszen ha hív, hív, ha nem, nem, minden mindegy!

Otthon tovább folytatom az edzést, mert tudom, hogy jót tesz nekem és nem csak az alakomnak. Épp befejezem a súlyzós részt, mire csörög a telefon: a wellnesses pasi az!

Randira hív……a vége, ha így folytatom, akkor happy end…

De ez csak egy példa volt a sok közül (megjegyzem fiktív történet, nem az én életemből való).

Tehát ezt jelenti a MINDEN MINDEGY TUDATÁLLAPOT! Elvárások nélküli, reményteli életfilozófiát. És ha közben valami rossz is történik, hát legyen, el is engedem a dolgot.

Régen valahogy így tudtam élni és akkor minden sikerült egy pontig. Az a pont volt az, ahol átmentem önsorsrontóba. Te ne tedd, legyen…MINDEN MINDEGY! 😉

Közösségi média – a kukkolás korszaka

Korábban már írtam a közösségi média pozitív és negatív hatásairól.

Most képzeljük el/emlékezzünk arra az időre, amikor még nem létezett közösségi média.

Merthogy nem is volt ez olyan régen, mindössze 10-15 évvel ezelőtt még egy egészen másfajta világban éltünk.

Természetesen ekkor is létezett a pletyka, a kérdezősködés, voltak “elvetemült” exek, akik nyomoztak a másik után, de azért a privát szféránk erősen be volt biztosítva.

Manapság az az általános, hogy ha lesz egy új ismerősünk, akkor “csekkoljuk” őt a neten, közösségi portálon. Ez még talán elfogadható, de vannak akik sokkal messzebbre mennek.

Hallottam például olyan történetet, hogy valaki az exe új párját letiltotta, majd egy kamu profilról folyamatosan nyomon követte az utált hölgy élete alakulását. Na most ennek például mi értelme?

by-looking-2082604_1920

És annak mi értelme, hogy valakivel megszakad a közösségi médiás és az életbeli kapcsolat, de még mindig titokban nézegetik egymást és posztjaikkal “üzengetnek”, célozgatnak egymásnak.

Ha jobban belegondolunk ez mind-mind idegölő és felesleges kis játszma.

Természetesen erre lehetőséget ad a közösségi média látszólag következmények nélkül. De valóban nincs következménye? Ha folyton a múltban tartjuk ezzel magunkat? Ha folyton felidegesítjük magunkat?

Talán saját magunknak kell határokat szabnunk. El kell döntenünk, ki az akivel az életben többet nem szeretnénk találkozni és ahelyett, hogy titokban nézegetnénk, egyszerűen tiltsuk le.

Mi pedig szinte minimális információt osszunk csak meg nyilvános profilunkon, így oda- vissza megszűnik a kukkolás és a játszma lehetősége.

Próbáljuk ki, egy ideig még lesz kísértés, de ha megálljuk, onnantól kezdve egy sokkal boldogabb, nyugodtabb életünk lesz!

 

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑