A külsőségekről

Mi, nők általában két táborra oszlunk:

akik a natúr megjelenést szeretik, nemigen sminkelnek és a trendeket sem követik szorosan, míg a másik tábor naponta sminkel és sokkal inkább trendérzékeny.

Én egyikről sem állítom, hogy jó vagy rossz, ki-ki legyen önmaga és tegyen belátása szerint.

Én elmondom mégis, hogy élem meg.

15 éves koromban kezdtem magam sminkelni, emlékszem anyukámtól kaptam ajándékba egy natúr színű rúzst és egy szájkontúrt. Hatalmas öröm volt felfedezni, hogy mennyit dob a megjelenésemen.

Majd a pattanások elfedésere jött a korrektor, kicsit később az alapozó.

A szememet pedig először a gimis legjobb barátnőm kontúrozta ki. Ez is megdöbbentően sokat dobott rajtam.

Ezután megismerkedtem a szempillaspirállal, emlékszem, amikor először használtam, azt éreztem, hogy olyan feltűnő, hogy mindenki engem néz majd a buszon. 😀

Szokni kellett, az biztos!

16 éves koromban már rendszeresen buliztam is, ekkor már a szemhéjpúder palettát is profin használtam.

Kaptam persze kritikákat is, hogy túl sok a smink és mennyivel jobb lenne a natúr arcom, ellenben legalább ennyi dicséretet is kaptam.

Így hát én ebbe mondhatni belenőttem és azóta is rendületlenül a smink híve vagyok, én imádom! Alapvetően halványak a vonásaim és a kiemelés kifejezetten előnyös számomra.

A divatba is bele kellett nőni, gimiben még voltak hajmeresztő szettjeim, de idővel beletanultam abba is, hogy mi áll jól és mit mivel párosítsak.

Ma már azt szeretem, ha az öltözékem harmonizál a kiegészítőkkel, sminkkel.

Mivel igazi csaj mérleg vagyok, így mindig a harmóniát keresem, ebben is.

A hajfestés szintén korán kezdődött nálam, ahogy elballagtam általánosból, a természetesen sötétszőke hajamat kiszőkítettem. Az évek során aztán kipróbáltam mindenféle hajszínt, de úgy döntöttem, maradok a szőkénél.

Én azt gondolom, hogy minden nőnek érdemes legalább egyszer “átváltoztatnia” magát, hogy lássa így is önmagát, mert ez óriási önbizalomtuning tud lenni. Ma már nagyon sok fotós vállal ilyen jellegű szolgáltatást, általában sminkessel kiegészülve.

Sminkkel vagy anélkül, trendet követve vagy sem, minden Nő gyönyörű valaki számára. És a legjobb szépségtipp a szerelem, ez kétségtelen, amikor a Szerelmed ragyogtat! 😉

Társkereső oldalak és ami mögötte van

Jó pár éve léteznek már a különféle igényekre szakosodott társkeresők.

Vannak oldalak fiatalabbaknak, idősebb korosztálynak, magas végzettségűeknek, viszonyt keresőknek, sőt, a magukat gyakorlatilag áruba bocsájtóknak is.

Egy átlag társkereső havi előfizetési díjjal párosul, mert ha nem fizetünk elő, akkor számos funkcióját nem használhatjuk, ráadásul egyesek azt a következtetést fogják levonni, hogy még ennyi pénzünk sincs, hogy előfizessünk, olyan csórók vagyunk. :/

Na ez az, itt kezdődnek a problémák!

Ugyanis mennyire felszínes világ egy ilyen?

Hallani olyasmit, hogy valakik a potenciális partnereket különböző kategóriákba osztják és akinek 30 felett nincs diplomája, lakása, autója, nincs megkeresztelve és legalább egyszer nem volt házas, arra azt mondják, hogy a “maradék”, vagyis selejt..

Olyan ijesztő dolgokat is hallani, hogy a két legnépszerűbb társkereső applikáción, alakult egy férfiakból álló törzs mag, akiknek eszükben sincs lekötni magukat egy hosszú kapcsolatban, ehelyett egy-egy kinézett hölgyikére mindannyian ráhajtanak, majd tapasztalatokat cserélnek, hogy mennyire könnyen kapható, stb.

Szerintem ez minimum undorító, számomra ez az egész társkeresőzés személytelen és felszínes, olyan, mint a húspiac sajnos…

Na de mégis ott vannak ellenpéldának azok a komoly kapcsolatban élő párok, akik így ismerkedtek meg.

Tehát esély az mindig van, csak hát mint tűt a szénakazalban…

Egy biztos: ha társkeresőzésre adjuk a fejünket és valaki szimpatikus, sose húzzuk a levelezési időszakot hetekig-hónapokig, mert a személyes találkozón, mint egy kártyavár dőlhet össze az addig elképzelt kis világ.

Honnan szerezzünk motivációt?

Nem, nem vagyok pszichológus, sem valami guru, aki felfedi most az élet nagy titkait. 🙂

Én csak egy nő vagyok, több életre való élettapasztalattal a hátam mögött. Ebből próbálok adni.

Azért is hoztam el a motiváció témáját, mert nekem személy szerint gyakran ezzel akadt gondom. Amikor befásultam, beleálltam egy mókuskerékbe és úgy éreztem már semmi nem motivál.

A motivációról sokan tévesen azt hiszik, hogy kívülről kell várni. Pedig nem, mint minden fontos dolognak, belülről kell fakadnia. Vannak persze külső motiváló tényezők: sikerre hangoló videók nézése, meditáció, coaching, egy jó személyi edző, önjutalmazás, új szerelem a láthatáron stb.

De én azt gondolom, ha valaki legbelül befásult, akkor ezek a dolgok nem fogják őt úgy igazán kirángatni ebből az állapotból.

Azt mondják, ha valakinek nem fáj eléggé, az nem fog változtatni. Hát valahogy így van.

El kell jönnie annak a pontnak, amikor – ha fásultan és semmi kedvvel is – változtatni kezdünk. Teljesen mindegy miben, abban, ami belátásunk szerint az életünkben elromlott.

“Táncolj, majd megjön a zene valahonnan!” – mondja Zorba , a görög. Ezzel is teljesen egyetértek.  Tehát semmi kedvem ->elkezdem->csinálom->jönnek a kis eredmények sikerélmények->csinálom tovább->mérföldkőhöz érkezem->csinálom tovább ->elérem a célomat->utána már csak fenn kell tartani, ami egy fokkal könnyebb.

És hogy hol van ebben a motiváció? Már az első kis sikerek közben megérkezik.

És én ebben a szakaszban ajánlom, hogy külső eszközökkel is támogassuk meg magunkat: pl. önjutalmazás (ha elérem, hogy 5 km-t lefussak, megengedek magamnak egy nagyon szuper futócipőt).

Persze az út fölfelé sosem ilyen egyenes. Hiszen ott vannak a mindennapok bosszúságai, stresszei. Ezek hajlamosak minket letéríteni a jó útról: “Ó, akkor hagyom is az egészet a fenébe!”

Kell az önuralom, kell az akarat, de azt sem ingyen adják sajnos. Inkább azt mondom, nem baj, ha elbukunk, csak legyen meg bennünk a hajlandóság, hogy újra és újra nekifussunk a célunknak. Ha az “A” terv nem működött, jöhet a “B” és így tovább.

De sose köpjük szembe magunkat azzal, hogy elértünk egy szintig és mindent eldobunk! Mert ezzel a saját önbizalmunkat ássuk alá. Saját tapasztalat… Inkább mondjuk azt magunknak, hogy megérdemlünk egy kis pihenőt, aztán folytassuk újult erővel.

Elkezdeni mindent nagyon nehéz, de ha egyszer ráérzünk az ízére, milyen is az önmotiváció, akkor már közel az emelkedő teteje!

hiking-1031628_1920

 

A humor – az élet sója

Mostanában azt vettem észre, hogy kicsit túl komolyra vettem a figurát. Pedig a nevetés az egyik legfontosabb dolog az életben!

Én a legnagyobbakat önmagamon vagyok képes nevetni, legalább az önirónia működik. 😀

Például amikor már jó ideje várom, hogy főljön a kávé, majd kiderül, hogy nem tettem bele vizet 😀

Két dolgot is tehetek ilyenkor:

  1. Bosszankodom
  2. Nevetésben török ki

Hát én szeretem az utóbbit választani! 🙂

Az is jó, ha van a környezetünkben, aki gyakran megnevettet, az kész főnyeremény!

Érdemes magunkat nevetésre hangolni, akár egy jó vígjátékkal, vagy vicces videók nézésével.

Nálam ezek közül egy olyan kis videó viszi a prímet, amikor a fiatal lány szakszerű mozdulatokkal mutatja be, hogyan is kell hajat göndöríteni hajsütő vassal. Már majdnem kész is, amikor egyszer csak a kezében marad az egész copfja. 😀 A furcsa az, hogy az ijedt arckifejezése után ő is nevetésben tör ki. 😀

Volt olyan időszakom, amikor szinte mindenen elnevettem magam. Ez csak akkor volt ciki, amikor céges értekezleten is előjött…hát igen.

Én csak azt mondom, nevessünk sokat, nevettessük magunkat, kacarásszunk, hahotázzunk hiszen állítólag ez a hosszú élet egyik titka! 😉

A két legnagyobb ellenség: az elindulás és a holtpont

Bármibe is kezdünk bele, legyen az munka, vállalkozás indítása, rendszeres edzés, életmódbeli szokás stb. egyetérthetünk abban, hogy az egyik legnagyobb mumus maga az indulás.

Hiszen az elején még minden bizonytalan, nem tudhatjuk mennyi ideig tart felépíteni a dolgot és eljutni a célunkig és ott van a fejünkben az a sok-sok önkorlátozó hiedelem is.

Ezek azt mondják nekünk: “Úgyse fog sikerülni!”, “Á, nem éri meg!”, “XY is belebukott!”, “Nem tudod megcsinálni!”.

Ha ezeket le is küzdöttük, jön a halogatás szakasza. Belevágok, csak még ezt és ezt el kell intéznem előtte, még nagytakarítást kell csinálnom, még a kocsit el kell vinnem olajcserére, még el kell mennem ide vagy oda és különben is a függönymosás is aktuális, most nézem… és különben is ma csütörtök van, majd hétfőn elkezdem, vagy majd holnap…

Sajnos mindannyian ilyenek vagyunk (hatalmas tisztelet a kivételnek), színtiszta pszichológia.

De ha ezeken a kezdeti nehézségeken mind túlküzdöttük magunkat és végre belevágtunk az új tevékenységbe, akkor az első nap után öszecsapjuk a kezünket: “Ez ennyi volt?” “Miért halogattam ezt idáig?”

Aztán jön a kezdeti lelkesedés szakasza, ami nagyon szuper, nagyon termékeny, csak itt meg arra kell figyelni, hogy ne csak erről az egy dologról szóljon az életünk és ne hajtsuk túl magunkat.

Mert akkor jön a következő mumus: az első holtpont.

Úgy hallottam edzésnél például az 5.-6. hét felé jelentkezik. Ez olyan érzés, mint egyfajta kiégés, motiválatlanok vagyunk, enerváltak és mintha vágynánk vissza a régi életünket (hiába tudjuk, hogy az nem vezet sehova).

Na, ha ekkor erőt veszünk magunkon és tovább csináljuk, akkor ez az érzés leküzdhető és egy idő után visszajön a kedvünk is. Plusz lesz egy olyan tapasztalatunk, hogy leküzdöttünk egy holtpontot. Így már bízni fogunk magunkban, ha jönne a következő.

Sikeres célkitűzést és megvalósítást kívánok!

/4angyal blogos Zsuzsi/

Honnan nyerjünk erőt?

Erre a kérdésre a válasz, talán az egyik legnagyobb közhely: önmagunkból. De mégis igaz! Engem speciel rengeteg nehézség ért már életemben, néha már azon gondolkodtam, mit követhettem el előző életemben (ha van ilyen), mert annyira sok megpróbáltatásom mentem keresztül, amire nem adtam ezen életemben okot.

Egyszer egy orvos megkérdezte tőlem: “Zsuzsanna, maga miből merítkezik, mi ad magának erőt?”

A fenti kérdés mentén megpróbálom összeszedni, nekem melyek voltak a kapaszkodóim az extra nehéz helyzetekben, hátha ezzel másnak is tudok segíteni:

  • Legelső a hit, mert mindent elvehetnek tőlünk, de ezt az egyet nem. Higgyünk bármiben is, angyalokban, energiákban, Istenben, Buddhizmusban stb., szerintem a lényegen nem változtat. Amíg van hitünk, mindig van reményünk is! És amíg van remény, tudunk tovább küzdeni!
  • Szeretteink, ha csak egy ember van aki gondoskodik rólunk ha kell, vagy főleg, ha nekünk kell gondoskodnunk valakiről, az mindig erőt ad.
  • Háziállataink szeretete: hatalmas empátiás készsége van például egy kutyának és szerintem nem kell bemutatnom, mennyire lehet szeretni őket. Ők is valahogy megérzik a problémás időszakot és extra szeretetet adnak nekünk, gazdiknak.
  • Zene vagy más művészet: akár művelni, akár hallgatni/szemlélni/olvasni egyszerűen felemeli az embert, ha megfelelő lelkiállapotban a megfelelő művet fogyasztja. Én zenemániás vagyok, az írás pedig feltölt, kikapcsol.
  • Sport: bevallom én nem rendszeresen űzöm, csak időnként, de célom a rendszerességgé alakítás. A sport csodát művel testtel és elmével egyaránt.
  • Meditáció: nagyon sokan esküsznek rá és biztos, hogy jót is tesz, ha jól űzi az illető. Az igazság az, hogy én csaknem mindig elalszom tőle. 😀 De azért tettem be a listába, mert fontosnak tartom, hogy a jövőben ezt is rendszeresen űzzem.

Fenti felsorolás volt az én listámon, de persze hozzá lehetne még fűzni nagyon sok mindent. Elképesztően nehéz helyzeteket éltem túl lelkileg a fentiekkel, ezért is javaslom őket.

Sok erőt kívánok!

/4angyal blogos Zsuzsi/

 

A művészet, mint gyógyír

Gyermekkorunkban még mindannyian kis művészek vagyunk, ki tehetségesebb, ki kevésbé, de örömét leli benne. A számtan és a földrajz mellett megtanulunk verset elemezni, fogalmazni, rajzolni, festeni, énekelni  és még sorolhatnám.

hands-1139098_1920

Ebben az a jó, hogy ki, miben megtalálhatja tehetségét. Később már csak az marad meg és azt csináljuk szívvel-lélekkel, ami igazi örömöt ad számunkra. Ekkor már jöhetnek a fakultációk, ha például kis művészből igazi festőművésszé szeretnénk válni.

Elmondom, nekem mi adott igazi örömöt, mikor gyermek voltam: énekkaros-néptáncos voltam, képzőművészeti szakkörre jártam, valamint helyesírási és meseíró versenyekre küldtek. Egy valami azonban kiemelkedett az összes közül: teleírtam egy egész kis könyvecskét gyermekverseimmel.

writing-1209121_1920

Olyan 12 éves koromtól 17 éves koromig pedig naplót írtam. Voltak barátaim és szüleim, mégis valamilyen szinten zárkózott voltam, volt egy kis világ, amit szerettem volna megtartani magamnak. A fájdalmak, az igazságtalanságok, az örömök, a serdülőkorom nehézségei és szépségei kerültek ebbe bele, mint valami titok őrzőbe.

Ekkor még nem tudatosult: az írás gyógyít! Ugyanígy minden művészeti ág!

21 éves koromtól újra elkezdtem a versírást, 10 év alatt kb. 50 versem született, ami nem annyira sok, de egy igazi bátor tett volt részemről – úgy gondolom – amikor ezeket kiadtam, hiszen lelkem legmélyebb bugyraiból szólnak.

Egy művész mindig ad magából, mindig kiadja magát, a lelkének egy darabkáját.

Mintha a műve nem is a nagyközönsége számára készülne, hanem mindig először saját magának. Mintha mindig gyógyítaná az éppen a lelkében lévő sebet a művével.

Ezért lesz aztán igazán értékes ami elkészül, egy csoda.

A művészet szerintem az egyik leggyönyörűségesebb dolog, ami az emberiséggel történhet. Nem csak a művész, de még inkább a műkedvelő számára!

A vészmadarakról

Szeretem a pozitív hangvételű irományaimat. De: néha muszáj szót ejteni negatív hatásokról is, mert sajnos ez is hozzátartozik az élethez.

Vannak az ember életében olyan ismerősök, akik megmondják a tutit, legalábbis ők így gondolják.

Elmondják neked, hogy bizony, Te 35 évesen már elkéstél mindennel, pláne a gyerek témával. Hogy milyen szerencsétlen XY, amiért 40 évesen lett párkereső, így csak a “maradék” jut neki.

Ezzel szemben rengeteg pozitív példát látok szerencsére, akik akár 40 felett lesznek boldog szülők, nem törődve az ilyen és ehhez hasonló károgásokkal.

Vannak 40 éves barátnőim, akik most randizgatnak és nem, nem húzták le magukat a budin vagy ásták el magukat a kertben, csak azért, mert 40-esek! És mivel így tesznek, sikerrel is járnak.

Vagy amikor mondjuk munkahelyet váltasz, mert vagy olyan bátor és hiszel magadban és a céljaidban annyira és egyesek előveszik a képzeletbeli harsonát amit a füledhez irányítanak: jaj, de mi lesz ha nem válik be az új munkahelyed, mi lesz ha nem találsz többet munkát stb. Miközben ők félelmükben egész életüket egy munkahelyen húzzák le. Te pedig vígan lerázod magadról az ilyesfajta kéretlen “jótanácsokat” és mész tovább az utadon.

Azt gondolom, hogy az ilyen “vészmadarak” valójában tele vannak félelemmel, frusztrációval, hogy ajjaj mi lenne, ha ez velük történne. És ezt a félelmet vetítik ki a környezetükre, olyan emberekre, akik viszont nem félnek, hiszen pozitívak.

Az igazság az, hogy bármilyen helyzetből van kiút, amíg még dobog a szívünk, én ebben hiszek. Valóban igaz a “ami nem öl meg, az erősebbé tesz” frázis. Tehát soha semmihez sem késő! Jó, nyilván a babavállalásnak vannak fizikai határai időben, de egy 33-35 éves nőnek ne mondja már azt valaki, hogy ő bizony elkésett. Ugyan, miért? Mert a károgó illető szereti lehúzni a saját energiaszintjére a másikat, ami a béka feneke alatt van.

Ne hagyjuk magunkat, hagyjuk saját vizükben főni az ilyen ismerősöket, mi pedig menjünk csak nyugodtan tovább a céljaink felé, pozitívan!

 

Boldogság hajszolás

Nagy általánosságban elmondható, hogy vagy futunk a boldogság után vagy előle (mert megijedünk tőle).

Amire az ember a legjobban vágyik, az a párkapcsolati boldogság: de a rózsaszín felhős időszak is egyszer csak alábbhagy, hisz ez a normális.

Sokan anyagi dolgokkal próbálják pótolni, ha épp máshogy nem megy a fellegekben járás, hát vesznek maguknak valamilyen tárgyat vagy szolgáltatást amitől pillanatnyilag jobban érzik magukat, majd meg kell ismételni a dolgot, mint egy drognál.

Egész iparágak épülnek erre, gyakorlatilag majdnem minden a szépség-és divatiparban, de a könyviparban, a wellnessben stb. stb. erre mennek rá, amikor felkeltik bennünk a vágyat egy reklám által.

De sajnos a különféle függőségek is ide vezethetőek vissza: a különleges életérzés, a boldogság hajszolásához.

Természetesen, aki függő, az ezt soha sem érheti el függőssége tárgyával.

Én is sokáig kerestem, hajszoltam volna a boldogságot, elégedetlen voltam az életemmel. Mígnem rá kellett jönnöm:

1. Mennyi mindenért lehetek hálás az életemben.

2. Mennyi mindenért lehetek büszke magamra is.

3. A boldogság, ha eufórikus, akkor az csak egy pillanatnyi állapot.

4. Ha megtanulom felismerni az életemben az apró csodákat, akkor az folyamatos elégedettséget ad. Nem eufórikusat, de nem is kell, hogy ez legyen a cél!

5. Ha anyagilag próbálom magam boldogságbombákhoz juttatni, akkor nagyon hamar kiéghetek, ráunhatok ezekre a tárgyakra.

Nekem eszerint változott meg a boldogsághoz fűződő viszonyom…és azóta határozottan jobban érzem magam! 🙂

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑